Szeged mesél... A Fehér-tó őrzője

Szeged mesél... A Fehér-tó őrzője

A Fehér-tó fölött különös csend honol a hajnal első perceiben.

A nádas még alszik, a víz tükrén ködpamacsok lebegnek, és csak a távoli madárhangok törik meg a reggel nyugalmát. Ilyenkor, amikor a nap még csak készül felbukkanni a látóhatár mögül, a régi öregek szerint nem tanácsos hangosan beszélni.
Mert a Fehér-tó ilyenkor mesél.
A régi szatymazi és sándorfalvi halászok egy különös történetet hagytak az utókorra. Azt beszélték, hogy a tó mélyén nemcsak halak és nádi madarak élnek, hanem egy őrző is vigyáz a vidékre.
Senki sem tudta, mióta van ott.
A legidősebb emberek is úgy emlegették, hogy már nagyapáik idejében is ismerték a történetét.
A legenda szerint évszázadokkal ezelőtt a tó helyén végtelen mocsár terült el. A nádasok között egy öreg pásztor élt, aki jobban ismerte a vidéket, mint bárki más. Tudta, hol költenek a vadludak, merre érkeznek a darvak ősszel, és hol bújnak meg a víz mélyén a halak.Az emberek csak úgy nevezték:

A Madarak Barátja.
Ha egy sérült gólyát talált, meggyógyította. Ha egy fészekből kiesett fióka került az útjába, visszatette a helyére. Soha nem vett el többet a természettől, mint amennyire szüksége volt.
Azt mondják, a tó madarai ismerték őt. Nem féltek tőle. A darvak gyakran a közelében pihentek meg, a vadludak pedig körözve köszöntötték, amikor végigsétált a parton.
Egy különösen hideg télen azonban nagy baj érkezett.
A fagy korábban jött, mint máskor. A tavat vastag jég borította, a madarak pedig élelem nélkül maradtak. Sokan elpusztultak volna, ha az öreg pásztor nem indul el minden nap a hóviharban.
A saját készleteiből etette a madarakat. Napról napra. Hétről hétre. Míg végül az utolsó zsák gabona is elfogyott.
A legenda szerint egy januári hajnalon még egyszer kiment a tóhoz.

A darvak és vadludak körülötte gyülekeztek.
Az öreg ekkor a befagyott vízre nézett, és csak ennyit mondott:
– Vigyázzatok erre a helyre, amíg én nem leszek.
A madarak hangosan felkiáltottak. Aztán különös dolog történt.
A tó fölött egyszerre több száz szárny emelkedett a magasba. A levegő megtelt a vadludak és darvak hangjával. A szárnyak zúgása olyan volt, mintha maga a szél énekelne.
Amikor a madarak elrepültek, az öreg pásztornak nyoma veszett. Soha többé nem látták.

De a történet itt nem ér véget.
A helyiek szerint azóta is él a Fehér-tó őrzője.
A ködös hajnalokon néha egy magányos alakot látnak a nádas szélén állni. Nem beszél, nem mozdul, csak a víz fölött figyel, és amikor a darvak ősszel visszatérnek, gyakran hosszú percekig köröznek egyetlen pont fölött, mintha valakit üdvözölnének odalent.

A madarászok ma is azt mondják, hogy a Fehér-tónak különleges lelke van.

Talán ezért térnek vissza ide évről évre a darvak, a vadludak és a számtalan védett madár. Talán ezért olyan különleges a napfelkelte a nádasok fölött.
Vagy talán azért, mert valahol a köd mögött még mindig ott jár az öreg pásztor, aki egykor mindent megtett a madarakért.

A Fehér-tó őrzője, aki nem vár jutalmat, nem kér emlékművet, csak vigyázza tovább a vidéket, amelyet egész életében szeretett.
Ha egy csendes hajnalon a Fehér-tó partján járunk, amikor a köd még a víz fölött lebeg, és a darvak hangja messziről visszhangzik, talán mi is megértjük, miért őrzik ezt a történetet olyan féltve az itt élők.

Azért, mert vannak emberek, akik soha nem tűnnek el igazán, csak eggyé válnak azzal a tájjal, amelyet a legjobban szerettek.

Tetszett a cikk?

Népszerű cikkek

Legfrissebb cikkek

Szeged mesél... A Fehér-tó őrzője

Városi Magazin cikkajánló